A 2018-as év emlőse a kihalás szélén álló földikutya lett!
A földikutyák hazánk alig ismert emlősfajai, melyek az elmúlt századok kutatóit is gyakran meglepték. Petényi Salamon János így ír róluk: „Igen jeles a fogas vakony négy harapó, szembeszökő fogaira nézve is, melyek közt a két alsó olly tetemes, minőt a testnagysághoz aránylag más rágdálónál aligha találunk. Nagyságuk miatt nem fedetvén a keskeny ajkaktól, mindig félig kint állanak. S épen ezen szembetűnő bélyege miatt neveztem azt magyarúl fogas vakonynak”.
E tipikus sztyeppi élőlények nem sokat árulnak el magukról, mivel nem szívesen bújnak elő a föld alól.
A nyugati földikutya (Nannospalax leucodon)
Honnan az a név, hogy földikutya? Talán ugat? Elsők között Petényi írt a földikutyákról; fogas vakonyként említi és hozzáteszi, hogy sok más nyelven is a földikutya név volt használatban. Azonban egyes vidékeken földikölök-, vak murmutér-, vaksi- vagy herécként volt ismerős a földikutya. A név igen furcsa, mivel egyáltalán nem hasonlít arra az állatra, amit mi kutyának nevezünk, méghozzá nem is tud ugatni. Méhely Lajos földikutyák rendszertanáról írt fő művében már a földikutya nevet használja. Furcsasága ellenére mégis ez maradt meg a köztudatban.
A földikutya élőhelye a Szamosmenti-Dombságon (Melegvölgy)
A rágcsálókhoz tartozó emlősünket rejtett életmódja miatt szinte soha nem lehet látni, mivel teljes mértékben a föld alatt él. Bár sokan a vakonddal tévesztik össze, attól testfelépítésben és méretben is különbözik. Ásólábak helyett óriási metszőfogait használja ásásra. Zömök feje szinte egybeolvad hosszú hengeres testével, melyet selymes, tömött bunda borít. Szőrzete színe a hamuszürkétől a palaszürkéig terjed, amely néhol lehet vörhenyes-sárgás színű is. Üreglakóként végtagjai visszafejlődtek és füle, farka egyaránt lecsökevényesedett. Feje felülről lapított, melyen kétoldalt vastagabb szemöldökszerű sertepártázat fut. Csökevényes, gombostűfej nagyságú szemeit bőr és szőr takarja. Nem is csoda, hisz a föld alatt nincs szüksége látásra.
A keleti földikutya (Spalax graecus)
Életmódjukat tekintve a földikutyák látás nélkül is jól megvannak, de fejlett a szaglásuk és a hallásuk. Tájékozódásra a föld mágneses terét használják. Mivel az állatok magányosan élnek, ezért a fajtársaikkal való kommunikációt szeizmikus úton oldják meg. Ez úgy történik, hogy fejüket a járatok falának ütögetik (mintha dobolnának), és a különböző sűrűségű tárgyakról visszaverődő rezgéseket érzékelik. Ez után denevérek módjára képet alakítanak ki a környezetükről. Mivel territoriálisak, és a párzási időszakon kívül igencsak kerülik egymást, ezért is fontos ez a kommunikációs forma. Ha mégis sikerül összefutniuk, elkerülhetetlen a csetepaté.
Étlapján néha szerepel a lucerna gyökere is: egy kamra tartalma
A földikutya járatai komplex rendszert alkotnak a föld alatt, melyet a felszínen kitúrt földkupacok jeleznek. Fontos tudnivaló viszont, hogy a földikutya soha nem hagyja nyitva a járatait, mindig szorosan eltömi egy adag földdel. Ez is megkülönbözteti a többi föld alatt élő emlős állattól. A járatok hosszúsága, amely nagyrészt a talaj táplálékellátottságától függ, meghaladhatja a 100 m-t is, melyben külön épít fészket, éléskamrát és ürülékgödröt magának.
Az alagutak nagy részét táplálékszerzés miatt ássa, ugyanis csak így juthat hozzá a növények raktározó szerveihez. Táplálékát növények hagymái, gumói, gyökerei és gyöktörzsei képezik, de ha betéved művelt területekre, szívesen fogyasztja a számára megfelelő kultúrnövényeket is.
A földikutya jellegzetes, egy vonalban elhelyezkedő túrásai
A földikutyák rendszertana jelenleg sem tisztázott, ezért a kutatókat ez foglalkoztatja leginkább. Rájöttek arra, hogy ezek az állatok a fajképződés stádiumában vannak.
A bonyodalmakat elkerülve egyszerűen méret szempontjából a földikutyákat két fő csoportra osztják a taxonómusok. Egyik csoportba a kistestű földikutyák tartoznak, melyek a Kárpát-medencében, a Balkánon, Kis-Ázsiában, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában élnek. A másik csoportba a nagyobb testű fajok tartoznak, amelyek a Kárpát-medencétől egészen Kazahsztánig megtalálhatók. A földikutyáknak jelenleg két faja is él Romániában, egyik a kistestű nyugati földikutya (Nannospalax leucodon), a másik a nagyobb testű keleti földikutya (Spalax graecus).
Kolozsvárhoz legközelebb a Kolozsvári Szénafüvek Természetvédelmi Területek felé vezető úton találkozhatunk a nyugati földikutya túrásaival. Ez a jól ismert állomány a Kárpát-medence valószínűleg legnagyobb összefüggő populációja, amely kiterjed a Szamosmenti-Dombság területének jó egynegyedére. A keleti földikutya Kárpátok ívén belül élő állományai elszórtan lelhetők fel a Mezőségen és a Küküllőmenti-dombságon. Kinézetre a két földikutyafaj nem sokban különbözik, annál inkább méretbeli különbségüket kell figyelembe venni, ugyanis a keleti földikutya testtömege az 500 grammot is túllépheti, amely kétszerese lehet a nyugati földikutyáénak.
A hazai földikutyafajok romániai és nemzetközi viszonylatban is törvényes oltalmat élveznek, ennek ellenére mégis egyre fokozódó mértékben tűnnek el élőhelyeik és szabdalódnak fel állományaik, ezért is fontos az ismert földikutya-élőhelyek minél előbbi védelem alá helyezése.
Jelenlegi kutatásaink az erdélyi állományok felmérésével, illetve a két faj élőhelyhasználatával foglalkoznak, így remélhetőleg az elkövetkezőkben sokkal több, a földikutyák védelmében is kamatoztatható adatot sikerül gyűjtenünk ezekről az értékes földalatti emlősökről. A földikutyákat büszkén tarthatjuk a hazai emlősfauna talán legérdekesebb tagjainak.